 |
A keskeny folyosón futva, falra tapadó kezei vezetik a sötétben.
Dobogó szívvel a mellkasában, egy rémült madár kétségbeesetten próbál
kiszabadulni a kalickájából. Zihálva
veszi a levegőt, a torka összeszorul, annak ellenére, hogy már évek óta nem
volt asztmás rohama. Patakokban folyik az izzadság az arcáról és a nyakáról,
egészen a mellkasáig. Mintha már örök idők óta futna... Futna és futna és
futna... Milyen hosszú ez az átkozott folyosó egyébként?
Még abban sem biztos miért fut. Valahová?
Valami elől? Valaki üldözné? Megállna és körbenézne, ha képes lenne rá, ha így
megtörhetné ezt a végtelen monotonitást. De tovább megy és úgy tűnik semmi,
senki sem tudja megállítani. Fut...
Nem tudja mennyi idő után ébredt rá, hogy
a falak közötti távolság szűkülni kezdett.
Mit is mondtak a kinyújtott kar hosszáról - olyan hosszú, mint amilyen
magas vagy? De még ott a nagy haja is.
És már mióta kinyújtott karral fut, az ujjai megérintik a falak sima felületét.
Most mégis behajlítja a könyökét, de a tenyere a falnak nyomódik, amely többé
már nem annyira sima. Durvává és egyenetlenné vált, mint a szikla, és hideggé,
jéghideggé.
Félve jön rá, hogy a falak közelednek
felé. De hiszen ez nevetséges, nincs olyan épület, amelynek összeszűkül a
folyosója. A házak nem csinálnak ilyet.
De tudja, hogy van egy ház, ami csinál
ilyet, vagyis inkább csinált. Ennél még sokkal rosszabbakat is. De az évekkel
ezelőtt történt. Nem térhetett vissza oda... igaz?
Egy hang visszhangzik a levegőben,
akadozó és távoli, mint az éjszakai szél, ami átszeli a kanyont. Egy férfihang,
ismerős, de nem ismeri fel.
Mindig is itt voltál, Amber. Sosem mentél
el.
Mindenféle figyelmeztetés nélkül a falak
újra összeszűkültek, mintha láthatatlan gépek hajtanák őket. Amber épp beszívta
a levegőt, de mielőtt elkiálthatta volna magát a fájdalom maga alá temette és
minden elsötétedett.
